A bosworthi csata minapi évfordulója megint kicsit előtérbe hozta a 15. századi angol történelem iránti több évtizedes rajongásomat. Mert hát micsoda sztorik! (És hát ugye a sztori a lényeg.)
Be is gyűjtöttem egy jó adag új könyvet (csak számomra új, amúgy egyik -másik több évtizeddel ezelőtt jelent meg először), kicsit elmélyedni újra ebben a világban. (Nem, a 18. századhoz nem lettem hűtlen.)
Aztán belebotlottam egy olyan könyvbe, amely olyan részletességgel tárgyalja az angol nemesség akkori rokoni kapcsolatait, hogy az ösztönös igyekezetben, hogy minden apró részletet fejben tartsak, kis túlzással, de felforrt az agyamvizem. Még a régi jó rutin sem működött, amely a nevekhez automatikusan kapcsolta egy-egy filmben vagy sorozatban az adott személyt játszó színész arcát.
Pedig erre is jók ezek az alkotások.
A dramatizált, érzelmileg felfokozott intenzivitású fikív vagy fikcionalizált (de valós alapokon nyugvó) sztorik segíthetik az eligazodást a valós történelmi események között. Már persze, ha valaki számára ez a cél, bár véleményem szerint annak a mondásnak hogy "a történelem az élet tanítómestere", a fiktív történetek is megfelelnek, ha tartalmaznak megfelelő formájú erkölcsi tanulságot. (Másként fogalmazva: 21. századi életünket tekintve például igazán lényegtelen kérdés, hogy Lady Margaret Beaufornak hányadik férje is volt Sir Thomas Stanley, de Lady Margaret Beaufort életéből levonható azon általános tanulságok, amelyre a fikciós alkotások is szeretik kihegyezni saját cselekményüket, már szolgálhatnak hasznos információkként.)
Ezt a gondolatmenetet továbbvíve, akkor sincs gond, ha az adott fikció radikálisan eltér a valós eseményektől, feltéve, ha a fiktív történet egy intelligensen megírt, az emberi viszonyokat, motivációkat, érzelmeket szofisztikáltan ábrázoló sztori, mint például a Washington kémei sorozat (ugye mondtam, hogy nem vagyok hűtlen a 18. századhoz), és nem olyan ostobán, a bugyuta női magazinok színvonalán leegyszerűsítő, az alapvető (erkölcsi) mondanivalót kiforgató és meghazudtoló feldolgozás, mint amit 2007-es A hercegnő című film forgatókönyve tett a számára hivatalosan is forrásként szolgáló eredeti életrajzi könyvvel.
Szóval, ha jó a sztori, akkor az jó kapcsolódási lehetőség a valós történelmi eseményekhez, akkor is ha a kapcsolódási pont épp az eltérő történetvezetés.
Az már persze egy más kérdés, hogy az egységes történetbe nem rendezett adatok (nevek, helyszínek, események, dátumok, stb) kusza halmazához képest az egyes történelmi figurák jól megírt, személyes viszonyait, sőt privát érzelmeit is ábrázoló (elképzelő) fiktív (fikcionalizált) történetek mindig is érdekesebbek lesznek a szélesebb közönség számára.
Mert hát az ember végeredményben mégiscsak egy történetmesélő lény.